Tetszik ;) ezért megpróbálok hozzátenni:

"Kapcsolataink javításához és ahhoz, hogy érezzük a szeretetet, meg kell tanulnunk kommunikálni egymással...
Az embereknek tudniuk kel, hogy értékelik őket, hogy érezzék, szeretik őket. Az emberek gyakran feltételezik, hogy ha szeretnek valakit, akkor minden rendben van, előttük az élet, minden csupa boldogság. De valójában a szeretet nem mozdulatlan, hanem olyan, mint egy növény, amely vagy növekszik és virágzik, vagy hervad és pusztul. Minden attól függ, mit csinálunk vele, hogyan gondozzuk. A szó olyan itt, mint a víz -nélküle a növény nem tud élni.
Mindenki képes megtanulni beszélgetni... Csak le kell győzni a gátlásainkat. Egyesek vagy attól félnek, hogy szavaik bután hangzanak, vagy attól, hogy a másik ember elutasítja őket.
Mindig gondolj arra, amikor valakivel találkozol, lehet, hogy utoljára látod őt. Ezért mondd meg neki, amit akarsz, amíg nem késő.
Az életben az egyik legkeservesebb érzés, amikor azt sajnáljuk, hogy nem mondtuk meg halála előtt egy szeretett személynek, hogy hogyan viszonyulunk hozzá és mennyire fontos számunkra.
Amikor megtanulunk nyíltan és becsületesen kommunikálni, az élet megváltozik.
Szeretni valakit, ez azt jelenti, hogy ápoljuk a vele való kapcsolatunkat. Soha ne féljünk komondani a varázsszót: SZERETLEK.
Ne hagyjuk ki az alkalmat, ha valakit megdícsérhetünk. Mindig fejezzük ki a szeretetünket annak, akit szeretünk -lehet, hogy utoljára látjuk őt.
Ha megtudnád, hogy hamarosan meghalsz, és lehetőséged lenne felhívni azokat, akiket szeretnél, -kit hívnál fel, mit mondanál,...és miért nem teszed meg ezt most?"

Adam Jackson: Az Igaz szeretet 10 titka

Aha... aha.. hát igen.. a kommunikáció...

Nem döbbenetes, hogy mi emberek, akik elvileg sokkal árnyaltabban tudjuk kifejezni az érzéseinket, gondolatainkat mint bármelyik másik élőlény a Földön szinte folyamatosan félreértjük egymást?

Akár szándékosan, akár véletlenül..

És ami még furcsa, hogy ha valami problémád van a másikkal, akkor nem azt kezded mondani neki, hogy te mit szeretnél, mi lenne a jó, hanem elkezded szapulni, és azt vágod a fejéhez hogy mi a rossz... amiből ő persze még nem fogja tudni, hogy neked mi is a problémád, nem tud változtatni sem nagyon, ellenben legalább alaposan megsérül.

Durva, hogy őszintén a másik szemébe mondani, hogy "Szeretlek" vagy "Bocsáss meg" a legtöbb embernek nehezebb mint mondjuk felemelni egy kamiont.

Nekem az elutasítástól való félelmem volt életem egyetlen nem valós érzése, és soxor keserítette az életem. Annak ellenére, hogy nagyon egészséges neveltetésben részesültem, gyönyörű gyerekszobám volt, nagyon sok ember szeretete vett mindig is körül, (akkor még) kis városban nőttem fel, mindenki ismert, nagyon sok baráttal, eseménnyel. A pozitív életfelfogásomat ugyan nem tudták megtörni, de önbizalmamat, a női mivoltomat gyalázatosan hanyatt vágta egy kapcsolat, és kishitűségem. Az életem első kapcsolata nagyon sokáig tartott, és kimondottan vegyi-lelki függőségen alapult részemről, nem sok elismeréssel, még kevesebb odaadással, sok agresszióval, kétségekkel stb. (ez a legszemetebb dolog, amikor valaki találkozik egy nála egészségesebbel (erősebbel) és úgy taktikázik, hogy megtöri a másikat, csak hogy fölénybe kerülhessen) Ami ebből a rabságból kiszabadított egy nálam fiatalabb fiú lelkesedése volt, de nem sokkal rá Vele kapcsolatban is felütötte a fejét az érzés, hogy nem kellek igazán neki. Nem tudom kifejezni Nektek ez mit jelent, mint ahogy jól ismerjük a nők hülye kérdését-akkor most merre tart a kapcsolatunk. Akkor még én is kétségbe estem ezektől a gondolatoktól, de mára egész más irányt vett a hozzáállásom. (Leszögezem, még most se hiszek a tiszavirág kapcsolatokban, azt gondolom akár egy kézfogás is már kapcsolat két ember között, és tudom, hogy egy kapcsolatot vagy építesz, vagy leépül.)
Szóval a gondolatok sorra a bejegyzéshez:
a fent említett megmentőm (azóta nős, boldog apuka) elmesélte, hogy ő mennyire odáig volt értem, és a viselkedésének alapja az volt, hogy érezte nem bízok meg benne, és félt attól, hogy nem is akarok Tőle semmit, mert olyan zárkózott és magányos voltam, nem beszéltem az érzéseimről. Soha nem beszéltem az érzéseimről, mert a fiúk mindig kiborultak, ha a csajok rinyáltak, és én nem akartam ezzel elveszíteni.... Szóval tessék beszélni, de azért ha lehet ne keverjük össze a barátunkkal a másikat, vannak dolgok ami akármennyire is szeretjük a másikat, mivel a másik nemhez tartozunk, meg is sebezhet minket akaratlanul. (egyébként ez olyan rossz, nagyon kell figyelni, vagy nagyon kell biztosítani a másikat érdeklődésünkről, talán akkor mindenről lehetne beszélni) Megjegyzem, annyira vakok néha a pasik, hogy egy ötéves kapcsolat után amikor szakítottak velem, és én összeomlottam ott helyben, azt kaptam, hogy az illető nem is gondolta, hogy ennyire szeretem... beszélni, beszélni, hátha meghallják... igen, nekem is nehéz :)) itt ilyen inkognitóban olyan jól megy :)))
másrészt, nem olyan rég találkoztam valakivel, tudtam hogy a kapcsolat nem vezet sehova, sőt távolságon kívül, kor és megannyi dolog beszélt ellene, és így céltalanul átadtam magam a dolognak. Négy feledhetetlen szenvedélyes napot töltöttem az illetővel, soha nem éreztem jobban, hogy Valaki ennyire akar, szeret( de tényleg), hogy odáig van értem. (persze ha nincs kockázat mennyivel egyszerűbb) Minden mindegy volt, mindent tömörítetten és bátran adtunk, és el is mertük fogadni. Nem volt kérdés, hogy ott voltam a szülinapján, hogy mit szól anyukája a kapcsolathoz, hogy az unokaöcsével babázzunk- és jujuj akkor ez a csaj gyereket szeretne stb. Persze a nagy boldogság súlya alatt, meg távolság,.. féltékenység..-összeomlottam, meg volt az ára a dolognak, de ebből építkezve ma már másképp élek. Nincsenek elvárásaim, (soha nem is voltak mások szerint, azért nem tartok sehol :)) ha valaki jön, és hatással van rám, akkor próbálok minden konvenciót és célt mellőzni. Egyszerűen csak át próbálom magam adni az érzésnek, megismerni a partnert, és ha lehet nem a szokásos módon. Igyekszem nem megítélni dolgairól, múltjáról, munkájáról. A nehezebb ügy azért magamat adni, de megkímélem magamat azoktól a kétségbeejtő szokásos kérdésektől,, Valószínűleg a volt barátaim ezért tuti simán bolondnak tartanak, illetve sokan kapásból felveszik a nyúlcipőt, vagy mert nem találják bennem a kihívást (pedig, ha csak kicsit figyelnének a kaland sokkal izgalmasabb lenne, mint a kihívás ;-), vagy azt hiszik (köszönjük azoknak a csajoknak, akik miatt ilyen jellegű tipizálás is van ma már) nyomulok, vagy ha ők könnyen megkapnak, akkor más is stb. meg, hogy túl hamar kiadom magam, és nem marad semmi megismerni való (na ez az igazi naivság, még én magam se ismerem magam:-)) Pedig, attól hogy még biztosítom a másikat az érdeklődésemről, a figyelmemmel kényeztetem, és kizárólagosságot érez, közel sem jelenti, hogy bármit is megkapott. A jéghegy csúcsán azt hiszik bármihez is közel kerültek... ennek ellenére ajánlom, hogy biztosítsuk a másikat, annyi szar van mindenki életében, miért kell játszmázni, miért húzzuk a másikat, mint a rétestészta. Ne ettől legyen már izgalmas a kapcsolat.
Szerencsémre emberi kapcsolatok terén nagyon szerencsés vagyok. A kis közösségeknek, a vidéki életnek, a szerteágazó érdeklődésemnek, a munkámnak, Budapest közelségének köszönhetően nagyon sok embert ismerek. Néha félelmetesen kicsinek és én központúnak tűnik az élet :) Na de amit akarok mondani, mindenkihez szeretettel kellene közeledni, de tényleg nem nyomulni! Nem csak akkor kellene kedvesnek lenni egy nőhöz, vagy férfihez, (gyerekhez, idős emberhez), ha szexuális vonzalmat érzünk a másik iránt(vagy kellene valami). Jó a pasiknál ez mindegy, mert ők mindenkihez vonzódnak :)) de nőtársaim, mi hozzuk meg minden döntést!!!! kezeljük helyén a dolgokat, és akkor nem kerülsz kellemetlen helyzetbe, mert Te nem is akartál semmi, vagy igen. Ebben meg a pasik nagyon jók, szavak nélkül is tudják, hol kezeled őket, és nem bántódnak meg, ha tiszta a helyzet...szóval én sokat barátkozom, de határokat tartok (persze ez belsőből fakad, mert az intim szférám kicsit szélesebb határokkal bír, pl. nem vagyok egy puszilkodós típus, nálam az már egy belsőbb kör) sokan a fejemhez is vágják, hogy mindent el tudok intézni a szép mosolyommal ebből kifolyólag (olcsóbban síelek, felsegítenek a felvonón, tovább szolgálnak ki egy étteremben, megszerelnek nekem mindent, elég egy-egy telefon dolgokhoz stb.), csak azt nem tudják, hogy utána egy munkát csak szívességből csinálok, hogy ha az utcán állítanak meg ingyen tanácsadók, hogy a síbérlet árának duplájáért viszek sütit a felvonósoknak-mert igen mindenek ára van, és nem szeretek tartozni. Ne tessék semmit ingyen elvárni, néha nem ott kell fizetni ahol kapod a kedvezményt. Remélem átvitt értelmet mindenki képes lefordítani...
és nem osztani szerettem volna itt az észt, mert tényleg néha ostobának érzem magam, hogy még mindig nem adtam föl, hogy ennyire naiv szeretettel vagyok megáldva, de Nekem nem kerül semmibe szeretni valakit, és ha néha szomorú vagyok, az is csak egy hang az öröm húrjain-vagy miaszösz. Nem nézem boldogan, hogy az emberek kikeltek Önmagukból, hogy mit jelent ma egy kapcsolat, és ezekről már dumáltunk, de nem vagyok hajlandó nem érezni... és mindig boldoggá tesz, amikor találkozom hasonszőrűekkel, mint Ti ;) Szép Napot Nektek! Itt nálunk gyönyörű napsütéses havas az idő...

17 !
Egyszer úgy de úúúgy meghallgatnám te saját szavaid, nem ezt a sok szép idézetet. Igyekezz szavakba önteni a saját gondolataid. Félelem ne legyen benned, írd bátran ami jön, és is ezt teszem... :)

Na hahó!
Van ám saját is rengeteg ;) személyesen le sem lehet lőni. Mondom, mondom és hallgatok is olykor, mert az is nagyon fontos.
Szeretem az idézeteket és a határidő naplóm szépen telik is vele,s az idézetes könyvecskék is gyűlnek-gyűlnek a polcon :) Csupán úgy gondolom,az idézet megmutatja azt, hogy nem csak mi, manapság törjük ilyen témákon a fejünket, hanem másokat is foglalkoztattak hasonló témák ;)
Nem félek én, csupán időnként saját magamtól :) de sikerült már egy-két démonom legyőzni. Azt hiszem, ez a legnehezebb... saját hibánk legyőzése.

Még valami: Júúúj ma nagyon sokat tanultam családi kommunikációból! :) Alig várom, hogy leülepedjen mindez bennem és aztán, ha úgy alakul, írok is majd róla ;) épp témába vág.
Azt rég tudom már mit akarok (párkapcsolat szempontjából), ma még arra is ráébredtem, hogy hogyan csinálnám (remélhetőleg jól)... most már csak a másik felem kell hozzá.
Emiatt nem ér kimosolyogni :) gondolkodjatok csak el rajta, hogy milyen ember legyen az aki életed IGAZI párja! Pofon egyszerűnek tűnik, pedig igazán nem könnyű.

Sziasztok!

Akkor mi van amikor elgondolkozol rajta és egész szép kis feltételrendszert építesz fel. Majd te röhögsz a legnagyobbat amikor egyszer tényleg ráakadsz.
Na és akkor mi van amikor Őt is elszúrod? És tudod, hogy ismét a te hibád volt?

Az van, hogy olyan nincs, hogy ismét a Te hibád volt. Olyan van, hogy a Tiéd és az Övé. Mint ahogy a jól működő kapcsolathoz 2 ember odaadása szükséges, az elrontotthoz meg ugyanannak a 2 embernek a hibája. Mindkettő ugyanúgy felelős: az egyik azért mert elkúrta, a másik meg azért, mert hagyta, mert lehetőséget adott rá... szar ügy... :(

"Van, aki képes küzdeni mindezért, mert megtanulta értékelni a másikat, és azokat az érzéseket, amiket kap. Míg van, aki nem képes kezelni egy ilyen kapcsolatot, és inkább hátat fordít és elhanyagolja a másikat."
Szerintem az eddigi megnyilvánulásaimból már kiderült, hogy egyértelműen az első "csoportba" tartozom... de Te el Tiburón! Melyikbe? Te hátat fordítasz, vagy képes vagy küzdeni Érte? :)

@17 :): nagyon yooooooo. köszzi

@17 :): nem a küzdésről van szó (az már rég rossz, ha küzdeni kell), hanem a folyamatos egyensúlyról, a folyamatos kiegyenlítésről, értsd: adok-kapok.